{youtube}XiqgmAYrd3c{/youtube}
Egy biztos, a közeljövőben minden nő gyönyörű lesz és nem lesznek kövér emberek...
Láthattunk még egy kis előzetest a Partners in Learning Network weboldalának új változatáról, érdemes lesz használni úgy tűnik.
Közben sikerült találni egy filmet a Microsoft otthonról is:
Kicsit összekavarodtak a dolgok és még bőven lenne miről írni az előző napokból, de most következzen a legfrissebb élmény az Immerzív tanulás workshop. A foglalkozáson (ami az amerikai Innovatív Tanárok találkozójának is része) három olyan eszközről volt szó, amik különös mértékben képesek bevonni a diákokat a tanulásba. Az első ezek közül a Kinecta Microsoft teljes testet érzékelő szerkezete. Ugyan már van most is pár olyan program rá, ami oktatásban is használható (elsődlegesen kisebbeknek), négy hete jelent meg az a programozói környezet, amivel PC-re lehet fejleszteni a Kinecthez, felkészülhetünk rá, hogy hamarosan nagyon sok izgalmas dolog érkezik rá.
A második a Kodu nevű játékos programozási környezet. Erről már írtunk korábban (ITT), de most ahhoz is kaptunk ötleteket, hogy miként lehet ezt történetek elmondására, oktatási játékok fejlesztésére felhasználni. A legfontosabb, hogy a gyerekek nagy része örömmel dolgozik a Koduval, imádják, ha maguk hozhatják létre a saját világukat.
A harmadik az Interrobang az oldal, ahol különféle tanulással kapcsolatos feladatpokat, küldetéseket lehet teljesíteni (ITT ÍRTUNK RÓLA). A feladatokért virtuális jelvényeket és pontokat kapnak, a csapatok egymással versenyeznek. Nagyon hatékony módja annak, hogy bevonjuk a diákokat a tanulásba.
Ez a felsorolás így magában még nem lenne több üres fecsegésnél, nagyjából bárhol, bármilyen oktatással kapcsolatos előadáson meg lehet hallgatni, hogy ezek mennyire fontos dolgok és mindenki el fogja mondani azt is, hogy mennyire beépíti mindezt az oktatásba. Most viszont megpróbáltak mindegyik elem mélyére nézni és mindegyikhez készítettek egy pontos értékelést is. 4-es skálán tették mérhetővé a különféle iskolai feladatoknál ezeklet az elemeket. Nézzünk egy példát:
Ha egy feladatban semmiféle együttműködés nincsen, akoor a pontszáma ebből a szempontból 1, ha van már lehetőség valamilyen közös munkára, akkor 2, ha ezért a munkáért közös felelősséget is viselnek, akkor 3 és ha még közösen kell jelentős döntéseket is hozniuk, akkor 4.
Ezzel a mérőeszközzel felfegyverkezve kezdték el vizsgálni több országban az oktatást. Nem meglepő, hogy a leghuszonegyedikszázadibb a finn iskola lett. Azt is vizsgálták, hogy mitől függ, mennyire ilyen a tanítás, valamint arra is kíváncsiak voltak, hogy mennyire valósulnak meg mindezek a célok. Az első eredmények már elérhetők (IDE KATTINTVA). A legérdekesebb, bár egyáltalán nem meglepő, hogy milyen erős a kapcsolat a tanári elvárások és a tanulói munka között.
Felkeresem a tanárokat, beülök az órákra, átnézzük együtt az eredményeket, megpróbáljuk azonosítani, mi az amiben igazán sikeresek és mi az, ami nem megy jól. Ezután tanácsokat adok, hogy miként javíthatna azon, amin kell. Ötleteket mondok, hogy milyen eszközöket használhatna, ha kell, akkor megtartok pár órát a csoportban, hogy lássa, miről van szó.
Mivel nekem rögtön az jutott eszembe, hogy mit szólnának nálunk a tanárok, ha jönne valaki és megmondaná mit kell csinálni, különösen a rossz emlékű szakfelügyeleti rendszer árnyékában, ahol színházi előadásokként begyakorolt bemutató órákat néztek meg a tekintetes hivatal képviselői, megkérdeztem, hogyan reagálnak erre a tanárok. Robyn szerint szinte kivétel nélkül örömmel fogadják, mert nagyon nagy a hangsúly azon, hogy ő sosem értékel és minősít, csak segít, mindezt úgymond állami alkalmazottként teszi. Azért sem jelent ez gondot szerinte, mert a tanárok a sok SNI-s miatt hozzá vannak szokva ahhoz, hogy nincsenek egyedül az osztályteremben. Itt az SNI-sekkel jellemzően külön szakember foglalkozik a tanóra részeként. Nálunk is egyre több szó van valamiféle szakmai támogató rendszer kiépítéséről, de ahhoz, hogy akár így tudjon működni elsőként biztosan bizalomra lenne szükség egymás iránt az oktatás minden szereplője részéről.
A TanárBlog 50%-a az elkövetkező öt napot Seattle-ben tölti a Microsoft Partners in Learning Institute elnevezésű konfenrenciáján. A konferenciára 50 tanárt hívtak meg a világ minden részéről, hogy együtt próbáljuk meg kibogozni, milyen tanulási képességekre és milyen tanulási módra is van szükség a 21. században. Az ígéretek szerint lehetőségünk lesz a Microsoft oktatással kapcsolatos legújabb kutatásait és fejlesztéseit is megismerni, de természetesen egymás gondolatait is.
Az érdemi munka holnap kezdődik, de pár óra múlva lesz az első ismerkedős vacsora. Természetesen a TanárBlog olvasókat folyamatosan tájékoztatjuk arról, mi minden történik velünk itt a sasfészekben.
Ebben a blogbejegyzésben találhatók meg a szekció anyagai valamint egy személyes beszámoló arról is, milyen volt a barikád másik oldalán állni.
Amikor felkértek a szekció vezetésére eltöltött a boldogság, végre nem általánosságban kell beszélnem az IKT-ról, hanem a saját szaktárgyamról beszélhetek, annyi lehetőség van és olyan izgalmas lenne a közös munka, az ötletek tapasztalatok megosztása. Ezután kicsit meglepett, hogy a szekcióba jelentkezők (bár állitólag ez a szekció volt az egyik első, amelyik megtelt) nem természttudományos tárgyakat tanitanak. Volt egy-két (talán eltévedt) fizika és kémiatanár, de a többség informatikát tanit, még nyelvtanárok is voltak köztük. Az egyérelmű volt, hogy számukra nem túl izgalmas a Hardy-Weinberg szabály különféle szimulációinak összehasonlitó elemzése. Gyorsan módositani kellett tehát a témát. Körbeküldtem a szekcióra jelentkezőknek egy kérdőivet, mi az, ami érdekelné őket, kicsit több, mint a jelentkezettek fele (!) válaszolt is. Ezek alapján alakult ki a végső program, egyfajta IKT potpourri.
A szekcióban bemutatott oldalak, alkalmazások linkjeit a delicious-ra gyűjtöttem össze IDE.
Végigmentünk a megbeszélt témákon, megmutattam az egyes alkalmazásokat, majd vártam, hogy ki mit szól hozzá. Mivel magam sem szivesen beszélek idegenek előtt, arra gondoltam, jobb lesz, ha valamilyen online felületen beszélgetünk, adódott a Titanpad, erre regisztrálni sem kell és mindenki hozzáirhat a közös anyaghoz. A cikk végére beillesztettem az elkészült dokumentumot.
Azt mindig is tudtam, hogy tanárokat tanitani a legnehezebb, ez most is beigazolódott. A foglalkozás első felében alig szaporodott a közös dokumentum, nem pukkantak az ötletkartácsok. (Persze lehet, hogy azért, mert érdektelen volt, amit mutattam, de még azt sem irta be senki, hogy ez úgy hülyeség, ahogy van.) Voltak, akik órarendet szerkesztettek a három óra alatt, csak remélni tudom, hogy legalább sikerült megtalálni az optimális elrendezést. A szünet után már csak kétharmadára csökkent csapattal folytathattuk a munkát és akkor már aktivabb volt mindenki, izgalmasabb is lett a közös munka. Csak remélni tudom, hogy sikerült valami újat, valami érdekeset mutatnom az informatikusoknak is. Itt van a közös dokumentumunk:
A második menet már valamivel jobb volt, 150 pont, ugyan még fényévekre a korábban várt 275-től, de már jobb. Valami kis remény megcsillant, de harmadik körben az is elszállni látszott. Itt egy videó az egyik borzalmas futásról:
{youtube}cnudrtLu2hA{/youtube}
Az FLL azért is izgalmas, mert nem csak programozni és robotot építeni kell benne, hanem az év témájához kapcsolódóan a diákoknak valamilyen témát, problémát is választaniuk kell, abban kutatást kell végezniük, majd egy prezentációt kell tartaniuk a probléma valamilyen megoldásáról. A mi iskolánkban nagyon nagy hagyományai vannak az elsősegély oktatásának, nem véletlen, hogy a diákok egy olyan okostelefon alkalmazás ötletével álltak elő, ami segít az elsősegélynyújtásban vészhelyzet esetén. A prezentációnk jól sikerült, csak az időkorlátot nem tudtuk tartani. Nem is csoda, hiszen korábban nem is vettük észre, hogy van időkorlát.
Következett az ebédszünet, nem voltak nagy reményeink, hogy a döntőbe kerülnénk, de robotszakértők azért lemondtak az ebédről, hogy még egy kicsit dolgozzanak. Ahogy MacArthur mondta There is no substitute for victory. A szünet után kiderült, hogy nem csak mi birkóztunk a fényviszonyokkal, mások sem értek el túl sok pontot. A második menetünk számai alapján pedig ötödikként bejutottunk a nyolcas döntőbe.
Ekkor én már nem bírtam a feszültséget, amit a meccsek nézése jelentett, ezért csak a diákoktól tudom, hogy mi történt. A középdöntőben azzal csapattal kerültünk össze, akit a legkeményebb ellenfélnek láttunk. A munka nem volt hiábavaló, Dózi sokkal jobban szerepelt most, mint korábban. A gyerekek a középdöntő után biztosak voltak a továbbjutásban. Az elődöntő után már úgy érezték billeg a léc, de azután kiderült, hogy akkor a verseny addigi rekordját 230 pontot értük el. A döntőben természetesen felfokozott volt a hangulat, ezt én csak a kiabálásokból hallottam. Az utolsó menetben Dózira már csak egy feladat várt (a pacemaker behelyezése a beteg szívbe), olyan feladat, amit addig minden alkalommal jól teljesített, most mégis elrontotta. Kicsit szomorúak voltak a srácok, de már vigasztaltuk magunkat, hogy azért a második hely sem rossz (MacArthur ide vagy oda). Az eredményhirdetésen azután kiderült, hogy ezt a meccset is megnyertük, így a robotversenyben miénk a győzelem.
Ez azonban még nem volt minden, az FLL-ben a pontszám négy részből áll: robotverseny, robotkonstrukció (a robot felépítése és a szoftver megírása), csapatmunka és prezentáció. Az egyes díjak átadásakor kiderült, hogy a prezentációnkkal a negyedikek lettünk, a konstrukciónk pedig a legjobb. Két díjat már begyűjtöttünk, de mire lesz ez elég? Mennyire vagyunk hátul a csapatmunkában? Hogyan állnak a többiek? Nem olyan jól mint mi, derült ki pár pillanattal később. Csapatunk lett a Lego Liga regionális bajnoka Szegeden. Már csak a rendező meg a fővilágosító neve hiányzott a végéről, miközben fényképezkedtünk a díjakkal.
Végső soron, mit is láttam a Lego ligában: 14 csapat az ország minden részéből, 10 évestől 17 évesig, akik együtt dolgoznak, terveznek, programoznak, prezentálnak, kitartóak, motiváltak és érdeklődőek. Sok lelkes pedagógus, aki képes akár fanatizálni is a diákjait. Olyan verseny, amiben az IKT szerves része egy nagyobb célnak, jól használt eszköz, nem pedig értelmetlen cél. Olyan verseny, amiben valóban sokrétűen és csapatként is mérettetnek meg a gyerekek. És ne hagyjuk ki, hogy az SAP részéről a társadalmi szerepvállalás kiváló példája. SAP-s segítőnk Pálfi Zoltán nagyszerű tagja volt a csapatnak, segített, ahol kellett, de csak ott. Innen is köszönöm a munkáját és az idejét!
December 10-én majd írok a visegrádi négyek pozsonyi versenyéről is.