Röviden a tegnap esti közös vacsora tanulságairól: Úgy alakult, hogy amerikai és ausztrál kollégákkal kerültem egy asztalhoz és mi másról is beszélgethettünk volna, mint az iskoláról. Kiderült, hogy a magyar rendszer egészen különleges, de nem vagyok benne biztos, hogy kifejezetten jó is. Az amerikaiak irigykedve hallottak arról, hogy milyen kis iskolák vannak nálunk és lehetőség van arra, hogy komolyabb kapcsolatba is kerüljön a tanár a diákokkal. Itt a több ezer diákot tanító iskola-gyárak a jellemzőek, ahol egy-egy évfolyamon 800 diák tanul folyamatosan változó csoportokban, tehát a klasszikus értelemben vett osztályok sincsenek.

Különlegesnek tűnt az is, hogy tulajdonképpen semmilyen szakmai kontrollja nincsen az iskolai munkának. Az ittenieknek természetesen az volt a problémájuk, hogy túl sok a központi teszt és vizsga, évente hat hétig vizsgáznak minden évfolyamon. A vizsgákat az állam állítja össze és ezen múlik a tanár megítélése és a diák továbbhaladása egyaránt. A tény, hogy nálunk ilyen nincsen és igazán csak az érettségi van, ami valamilyen objektív értékelést ad vegyes érzelmeket váltott ki belőlük, mert egyfelől nekük is elegük volt a tesztek nyomasztó hatásából, másfelől azonban nem tudták elképzelni, hogy mihez kezdhet egy tanár, ha nem kap szakmai segítséget. Robyn például Houstonban dolgozik Instructional technologist minőségben, ami azt jelenti, hogy folyamatosan látogatja az iskolakörzet összes tanárát és segít nekik abban, hogy miként használhatják az új technikát a tanításban. Nagyjából így:

Felkeresem a tanárokat, beülök az órákra, átnézzük együtt az eredményeket, megpróbáljuk azonosítani, mi az amiben igazán sikeresek és mi az, ami nem megy jól. Ezután tanácsokat adok, hogy miként javíthatna azon, amin kell. Ötleteket mondok, hogy milyen eszközöket használhatna, ha kell, akkor megtartok pár órát a csoportban, hogy lássa, miről van szó.

Mivel nekem rögtön az jutott eszembe, hogy mit szólnának nálunk a tanárok, ha jönne valaki és megmondaná mit kell csinálni, különösen a rossz emlékű szakfelügyeleti rendszer árnyékában, ahol színházi előadásokként begyakorolt bemutató órákat néztek meg a tekintetes hivatal képviselői, megkérdeztem, hogyan reagálnak erre a tanárok. Robyn szerint szinte kivétel nélkül örömmel fogadják, mert nagyon nagy a hangsúly azon, hogy ő sosem értékel és minősít, csak segít, mindezt úgymond állami alkalmazottként teszi. Azért sem jelent ez gondot szerinte, mert a tanárok a sok SNI-s miatt hozzá vannak szokva ahhoz, hogy nincsenek egyedül az osztályteremben. Itt az SNI-sekkel jellemzően külön szakember foglalkozik a tanóra részeként. Nálunk is egyre több szó van valamiféle szakmai támogató rendszer kiépítéséről, de ahhoz, hogy akár így tudjon működni elsőként biztosan bizalomra lenne szükség egymás iránt az oktatás minden  szereplője részéről.