A Prométeusz Társaság - természettudomány történeteken keresztül 3. rész

21. századi tanár - 2014. november 25.

Írta: Nádori Gergely

Prometeusz tarsasagAz előző két cikkünkben (itt és itt) bemutattuk, miként tanultak a diákok egy történeten keresztül az energia fogalmáról. A befejező részben a munkájuk értékeléséről és a projekt tapasztalatiról lesz szó. Tanultak egyáltalán? Többet vagy kevesebbet? Növelte a motivációjukat a játékos keret? Megpróbáltuk alaposan kideríteni. Végezetül arról is szó lesz, hogy tanárként milyen volt végig csinálni ezt a harminc órát kitevő projektet.

Az értékelés mikéntje felől szándékosan hagytam sötétben a diákokat. Az ezzel kapcsolatos kérdéseket mindig elütöttem azzal, hogy most az a fontos, hogy most az a fontos, hogy minél magasabbra jussanak a Prométeusz Társaságban, minél több próbát teljesítsenek, kit érdekelnek a jegyek. Elég hamar átvették ezt a mentalitást ők is és már nem is kérdezgettek arról, hogy miként lesz ebből jegy. Végül az értékelésük (százalékosan) a saját önértékelésükből alakult ki. Részletesen kellett értékelniük a tudásukat, mit gondolnak arról, hogy melyik fogalmat mennyire tudják, mennyire képesek alkalmazni az ismerteket és ebből alakult ki végül a jegy. Azok, akik nem teljesítettek egy-egy kihívást ehhez negatív módosítót kaptak.

A diákok a saját tudásukat összességében 86%-ra értékelték. Ezt én is reálisnak tartottam. Mivel egy egy próbával többször is próbálkozhattak a végén a többség valóban alapos tudást szerzett. Ráadásul ez a tudás (a próbák mikéntje miatt is) sokkal jobban kötődött az ismeretek alkalmazásához mintsem a tankönyvi leírásokhoz. Nem számoltunk például a hőkapacitással (a kifejezetten jók, gyorsan haladók azért kaptak ilyen feladatot is), de arra a kérdésre, hogy miért jobb a dupla ablak a szimplánál mindenkinek kellett tudnia válaszolni. Azt még nem látom, hogy az így szerzett ismeret mélyebb-e mint amit egy hagyományosabb keretben tanultak volna meg (ahhoz majd látni kell, hogy miként képesek építeni rá, mennyi marad meg belőle pár hónap elteltével is), de abban biztos vagyok, hogy nem rosszabb, mint amit a korábbi években tapasztaltam. A próbák rendszere segített abban is, hogy ezek ne számonkérésnek érződjenek, közös célunk volt inkább, hogy megértse a diák, amiről szó van.

Amiben jelentős különbség mutatkozott az a diákok munkája aktivitása volt. Kivétel nélkül dolgoztak, spontán csoportok alakultak, akik egymást segítették. Sokkal ritkábban kértek tőlem segítséget, mint ahogy azt én vártam. A dolgok nagy részét valóban maguk meg tudták oldani. Nem volt unatkozó, tétlen gyerek az órákon. Ők maguk is úgy ítélték meg, hogy sokat dolgoztak (a munkájukra 88%-ot adtak) csak otthon dolgoztak kicsit kevesebbet (erre átlagosan 74%-ot adtak maguknak).

Megkérdeztem az is, hogy hogyan érezték magukat, mi a véleményük erről a módszerről, az alábbi diagramokon láthatók a válaszok megoszlásai:

Látható, hogy a többség szerette a keretjátékot és bele is élte magát valamennyire. Többségük nem hiányolta a tanári előadást és úgy érezték, hogy többet dolgoztak most, mint egyébként szoktak. Érdekes, hogy abban, hogy most többet tanultak volna meg, mint máskor szoktak nem volt egyértelmű a véleményük. Az is érdekes, hogy miközben egyáltalán nem volt tisztázva, hogy mire kapnak majd jegyet, a többség úgy ítélte meg, hogy tisztában volt az elvárásokkal.

Végezetül pár szó arról, hogy nekem milyen volt ez az egész: Nehéz. Nem csak a fiktív naplóval kellett dolgoznom, de az órákon is azzal, hogy tanítottam, hanem a próbákat végeztem el velük, sokkal intenzívebb volt a munkám. Igyekeztem sokféle és személyre szabott kérdéseket kitalálni, de ezen felül is, a próbák célja az is volt, hogy kiderüljön, mit kell még jobban megtanulnia a diáknak. Ez időrabló dolog, gyakran az ebédszünet is ezzel ment el. Kárpótolt viszont az az érzés, hogy a diákok is sokkal intenzívebben dolgoznak.