Építettünk egy nyomtatót, nem is akármilyet, hanem 3D-set. Október közepén volt szerencsém részt venni harmadmagammal egy workshopon Ausztriában ahol 3 nap alatt elemekből összeraktunk egy saját 3D nyomtatót. Mielőtt részletesebben leírnám, hogyan is dolgoztunk pár szó arról, hogy mi is a 3D nyomtató és mi szüksége lehet rá egy iskolának.

Bevallom, azt gondoltam, hogy ennyi év tanári tapasztalata után legalább részben én irányítom, illetve átlátom az osztálytermi folyamatokat. Annyira biztos voltam ebben, illetve abban, hogy nagyon figyelek mindig mindenre, hogy a minap egy kihívást intéztem a diákjaim felé: fogadjunk, hogy nem tudnak úgy sms-t küldeni az órán nekem, hogy azt én ne vegyem észre. Nehezítésül egy 10 szóból álló angol mondatot kellett elküldeniük, amelyet az óra elején írtam fel a táblára, elkerülendő, hogy még a szünetben valamit előre beírjanak, majd az órán csak egy 'Elküld'-öt nyomjanak. Hogy mi lett a vége? Nos, olyasmi, emire nem számítottam. Őszintén.

Itt a TanárBlogon időről időre ajánlunk olyan oldalakat, olyan alkalmazásokat, amik a programozás alapjait segítenek elsajátítatni mindenkinek. Ezek kapcsán többnyire elindul egy vita arról, hogy kell-e egyáltalán ezt tanítanunk vagy nem. Az egyik álláspont szerint a kódolás csak az emelt szintű informatika része, sokkal fontosabb lenne, hogy a diákok rendelkezzenek stabil felhasználói ismeretekkel, ismerjék az internet veszélyeit, legyenek képesek felelősen közlekedni a kibertérben és készítsenek szép PowerPointokat. A másik vélemény szerint senkinek nem lenne szabad elvégeznie az iskoláit úgy, hogy nem ismerkedett meg a programozás alapjaival, nem tudja, mi az a kódolás és milyen alapelvek mentén működik. Ehhez a vitához szeretném hozzátenni a magam meglátásait.

Vajon mitől hatékony az oktatás? Talán a kisebb osztálylétszám, a szakkörök, netán a homogén hasonló tehetségű gyerekekből álló csoportok? A BBC 4 izgalmas sorozatot indított, ennek keretein belül beszélgettek John Hattie-vel, aki a melbourne-i egyetemen azzal foglalkozik már több évtizede, hogy összegzi és elemzi azokat a kutatásokat, amelyek a jól működő, hasznos, hatékony, értelmes oktatás jellemzőit próbálják megtalálni. Összesen 60 000 tanulmányt elemzett eddig, amely 250 000 000 diákot érintett, azaz elmondhatjuk, hogy John Hattie komolyan gondolja, amit csinál. Nézzük, mi az, ami valóban számít, mi működik az iskolában.

Nagy öröm számunkra, ha kollégák írnak cikkeket, esszéket. Különösen így van ez, ha az illető kolléga Rézműves Zoltán (Consonant Kiadó), remek nyelvtanár, tankönyvszerző és tréner. A lapozás után nem egy egyszerű poszt várja az olvasót, hanem egy komoly esszé, amely a visegrádi országokban hasonlítja össze a a kétszintű nyelvi érettségiket. Feltétlenül érdekes, ám rendkívül alapos elemzés található tehát csupán egyetlen kattintásra.

Ismerünk iskolaújságokat, láttunk már nagy cégek részéről is kezdeményezéseket arra, hogy diákok valódi tartalmat generáljanak, de valahogy ezek mindig félkész dolgok lesznek. Az iskolaújság egy félig hivatalos, az iskola holnapjára is felkerülő kiadvány, nem lehet akámit írni bele - ez érthető is. A másik oldalon pedig nem is igazából a tartalom generálása a tét, hanem az, hogy majd a szponzor banknél nyissanak számlát. Mi történik akkor, ha azt mondjuk, hogy adunk a gyerekeknek egy szerkesztőségi rendszert, néim képzést, segítséget a szervezésben, és hagyjuk őke,t hogy írjanak azt és arról, amit és ahogyan szeretnének. Ez lesz a DiákBlog története, amely április 1-jén indult el, és naponta frissülő tartalommal jelentkezik. És ráadásul nyitott, azaz szeretettel vár szerzőket, szerkesztőket bárhonnan!

Elindult a Gyermekvédelmi Internet-kerekasztal, megvolt az első ülés - adta hírül a média. Ennek sokan örülnek, talán mi is, mivel hátha biztonságosabb lezs az internet, kevésbé kell félni, félteni a gyerekeinket. Az, hogy az egyedi esetek elbírálása mellett mi mindent tesz majd a grémium, az homályos. Jó gyakorlatok megosztása,a szülők és gyermekeik médiatudatosságának a növelése, és egyéb hasonlóan jól hangzó és kapós szlogenek mögé bújni látszik jelenleg a testület. Vajon lehet-e ez megoldás bármire? Éppen ezen töprengtem, amikor a levesládámba egy képzésre invitáló levelet találtam, MÉGPEDIG IDE INVITÁLTAK, ahol két alkalommal megtanítanak olyan osztályfőnöki órát tartani, ahol a magánszféra és a nyilvánosság határait feszegetnénk majd.

Minden folyamatosan változik, nincs az életnek olyan területe, amit ne befolyásolna a technológia és az új online közösségi terek dinamikája. Nemrégiben alkalmam volt egy külföldi út kapcsán megfigyelni az embereket, illetve elkezdtem a közösségi oldalakon is nyomozni, hogy vajon az utazás, illetve az, ahogyan egy utazást megélünk, mennyiben változott. Természetesen nem törvényszerűségekről beszélek, inkább érdekes tendenciákról. Szóval hogyan is utazunk mi? Az utazás már az utazás slőtti napon elkezdődik, amikor a Facebook-on a félig összepakolt bőröndről kiteszünk egy képet, gyakran angol képaláírással, pl. 'Athens, here we come', vagy egy mindenki számára érthető szóviccel, pl. BalatON. Mikor ismerőseink már képben vannak (gyakran szó szerint, hiszen a lelkesebbek a bőröndös képen be-tag-elik a velük utazó ismerősöket vagy rokonokat), jön az obligát becsekkolás a Liszt Ferenc repülőtérről. Természetesen mindez még csak a jéghegy csúcsa, hisz el sem indultunk. Lapozás után a folytatás!

'Az van, ami Facebook-on van' -mondta egy tanítványom pár éve. Akkor még nem hittem el ezt neki teljesen, ezért arra gondoltam, hogy tesztelem a tézist. Annyit tettem, hogy 3 éve átírtam a születésnapom időpontját márcuis 21-re. És valóban. Saját barátaim, ismerőseim, még családtagok is hatalmas lelkesedéssel és kedvességgel köszöntöttek fel márciusban. Többször megtörtént az is, hogy olyan is felköszöntött, aki tényleg csak a születésnapomon ír, és mivel a régebbi üzenetek is látszanak a levelek között Facebook-on, egymás alá került a még helyes dátum alkalmával elküldött üzenet, illetve az új dátumra szóló köszöntés. Amikor megmondtam valakinek, hogy ez egy kísérlet, sokan becsapva érezték magukat, hiszen csak kedveskedni szerettek volna. Ezért is döntöttem úgy, hogy - mivel sajnos megit a diáknak volt igaza - a kísérletet felfüggesztem. Azóta az alaptézis sokkal szomorúbb esemény kapcsán is bizonyítást nyert, amikor egy már nem élő ismerősömnek kívántak többen sok boldogságot.

Már korábban is hírt adtunk arról, hogy a Microsoft innovatív tanár összejövetelét idén Barcelonában tartják. Összesen mintegy 200 izgalmas (ún. 21. századi) projektet állítottak ki tanárok a világ minden tájáról. Be kell vallanom, hatalmas élmény volt beszélgetni ezekkel a kollégákkal, annyira más és más minden ország oktatása. Az ábécé úgy hozta, hogy eleve Hing Kong és India közé keveredtem, és velük ismerkedtem össze legelőször. Ezután körbejárva beszélgettem hosszasabban maláj, amerikai, angol, salvadori, finn, dél-afrikai, taiwani és még legalább egy tucat országbeli tanárral arról, hogy ők mit hogyan, miért csinálnak. A tapasztalataim szubjektív összefoglalása következik a lapozás után.