Sokszor kritizáltuk már azt a gyakorlatot, amikor a diákoknak a mobiljainkat le kell adniuk amikor belépnek az iskolába és csak akkor kapják vissza, amikor hazamennek. egyszerűen pazarlásnak tűnik, hogy egy ilyen remek eszközt, ami kifejezetten elősegítheti a modern oktatást kitiltunk a tantermekből. Természetesen érthető, hogy miért, az a félelem, hogy a tanóra nem tud versenyezni a diák figyelméért mindazzal, amit a telefon kínál. Pedig ez nincs így, ha érdekes az óra, ha izgalmas a feladat, ha látható a tanulás értelme, a diák örömmel tanul. Tanulni mindenki szeret, nem lehetetlen konkurálni a mobil-világgal. Az utóbbi időben azonban azt látom, hogy nem is ezért lehet gond a mobil az iskolában, hanem egy másik szempontból, ami sokkal inkább a szünetekben, mintsem a tanórákon jelent problémát.

Emlékszik még valaki a Hot Potatoes szoftverre? 1998-ban jelent meg és valami egészen fantasztikus dolgot tudott: többszörös választásos teszteket lehetett készíteni vele! Azóta eltelt 24 év és a szoftver még mindig él és virul, már éppen a hetedik verziójánál tart. A szoftverrel persze nem csak A, B, C, D választásos kérdéseket lehet már készíteni, hanem párosítást, sorba rendezést és szövegkitöltést is. Aztán 2012-ben megjelent a LearningApps (a keresztségben a Tankockák nevet kapta), amiben már sokkal szebben néztek ki a többszörös választásos, esetleg a sorbarendezős vagy szövegbehúzogatós feladatok. Egy évvel később pedig már publikus volt a Kahoot! is, amiben a többszörös választásos teszteket versengve lehetett megoldani. És azóta is se szeri, se száma az olyan digitális eszközöknek, amik tulajdonképpen többszörös választásos tesztek valamiféle körítéssel (ilyen például a Duolingo vagy a Xeropan, ami várhatóan a nyelvoktatás problémáit fogja megoldani kis hazánkban). Az oktatás digitalizációjának fő csapásiránya ez immár negyedszázada.

A politikának nincs helye az iskolában! - hangzik el sokszor és sok oldalról, leggyakrabban természetesen olyankor, amikor egy politikus úgy érzi, a másik próbál politizálni az iskolában. De valóban kívánatos-e az apolitikus iskola, az olyan iskola, ami számára a társadalom közös ügyei tabunak számítanak? Ha komolyan vesszük mindazt, amit a 21. századi pedagógiáról mondani szoktunk, akkor erre a kérdésre határozott nemmel kell felelnünk. A diák-központú, 21. századi, jövőre fókuszáló vagy bármilyen más divatos jelzővel képzett modern pedagógiának nagyon sok olyan eleme van, ami nem megvalósítható anélkül, hogy az iskolában ne jelenne meg a politika.

Március 16-án, amikor az ország talán egy kicsit jobban a pedagógiára, pedagógusokra, és általában az iskolára is figyel, a TanárBlog egy rendhagyó iskolai napot, fogadóórát szervez. Mit jelent ez? Igykeszünk egy iskolai munkanap ritmusához igazodni, és szerintünk nagyon érdekes beszélgetésekkel, érdekes emberekkel, jó témákkal kitölteni egészen délután 3-ig az időt. Ehhez egy YouTube csatornán lehet élőben csatlakozni (IDE KATTINTVA). Az egész napos program felvételét később is meg lehet majd nézni! Ha kérdeznél vendégeinktől, azt ITT TEHETED) FONTOS! A műsorban a szünetekben szívesen bejátszunk videókat, képeket, beolvasunk üzeneteket a sztrájkoló tanároktól. Ezeket a TanárBlog Facebook oldalán, vagy a tanarblog@gmail.com címre tudjátok küldeni! ITT JELZEHETITEK hogy honnan, mikor és hogyan tudnátok becsatlakozni!

Kevés dolog ver akkora hullámokat a hazai oktatási rendszerben, mint a középiskolai felvételik ügye. Kevés olyan dolog van, ami jobban mutatná fel a magyar rendszer egyik legnagyobb problémáját, a szelektivitást. Hátrányos helyzetű gyerekeknek tulajdonképpen reményük sincsen arra, hogy jól végezzenek s így a jobb iskolákba jussanak, a módosabbak pedig meg tudják fizetni az előkészítőket és többé-kevésbé biztosíthatják, hogy a gyerekük jó iskolában tanuljon, megtartva ezáltal a privilégiumait. Az egész dolog mélyén persze a rendszer szent tehene az ironikusan elnevezett szabad iskolaválasztás áll, ami nagyjából csak az elit családjai számára szabad. Mint egy futóverseny, ahol valaki Adidas cipőben indul, más mezitláb és egy harminc kilós zsákkal, míg a harmadik motorral. Végülis teljesen objektív, hogy ki ér elsőként a célba és az elméleti lehetősége mindenkinek volt erre, a verseny tehát teljesen fair, nemde?

Tegnap írtunk arról, hogy milyen problémákat vet fel, ha az értékelésben az átlagokat használjuk. Ha megkérdeznénk egy tanárt arról, hogy az év végi jegyet például miért az átlag alapján határozza meg, vajon meg tudná indokolni, hogy miért ez a módszer a legjobb a tudás, eredmény számszerűsítésére? Egy számsorból nem csak az átlag segítségével lehet valamilyen információt kinyerni. Ott vannak például a másféle átlagtípusok a mértani közép (a számok szorzatának gyöke) vagy a harmonikus közép (a reciprokok összegének reciproka). Ezekkel például a diákok nem nagyon járnának jól, hiszen mindegyik kisebb, mint a hagyományos számtani közép. Tény viszont, hogy minden statisztika kurzus első óráján elmondják, hogy az átlag semmit nem ér szórás nélkül. Hiába van kettőnknek átlagosan ötszáz forintja, nem mindegy, hogy mindkettőnk zsebében egy-egy ötszázas lapul, vagy csak nekem egy fityingem sincs, miközben a másiknak van egy ezrese. A szórás (az átlagtól való eltérések átlaga) azt mutatja meg, hogy mennyire egyenletes egy sokaság eloszlása. Vajon mi ér többet, ha egy diák úgy ér el négyest, hogy a szórása közel nulla vagy ha a szórás kettő felett van?

Ez a rövid írás az értékelésről szól. Először engedd meg, nyájas olvasó, hogy rövid gondolatkísérletre hívjalak. Tegyük fel, hogy egy diák egy tantárgyból szerzett kettő darab 4-es érdemjegyet, így 'szín 4-es' az átlaga (az iskolában 80%-90% között adnak 4-es érdemjegyet). Ezután valamiért (mondjuk este meccse volt, és fáradt volt), nem készült például matekból, és a másnapi feleléskor, amikor kihívták, 1-es érdemjegyet kapott. A kérdés: ennek a diáknak vajon hány további 5-ös érdemjegyet kell szereznie, hogy statisztikailag 4-es legyen ismét az átlaga? Megfejtés, és további érdekfeszítő fejtegetések a lapozás után.

Ha bárki próbálkozott már innovációval, illetve akár egy munkaközösségen belül annak rendszerszintű bevezetésével, kétségkívül tapasztalhatta, hogy folyamatosan ellenállásba, falakba ütközik. Ez nem feltétlenül baj, és végképp nem természetellenes, hiszen minden változás megviseli az azt elszenvedni kényszerülőket. Az alábbiakban végignézzük a nyolc legjellemzőbb ellenállási formát, érvet, és megpróbálunk példákat is mutatni - hátha ismerősek lesznek. A szeptemberi iskolakezdéshez kapóra jöhet, ha bármilyen újításon gondolkozol! :)

Ez most egy kifejezetten taccsvonalról bekiabálós írás, olyasmiről lesz szó, amihez közvetlenül nem értek, hiszen nem vagyok énektanár. Mentségem, hogy saját élményből fogok dolgozni és remélem, hogy a mondandóm lényege nem csak az énektanításra vonatkozik, hanem tágabb értelemben a tanítás jövőjéről (jelenéről?) szól.

Az általunk 21. századi iskolának, 21. századi pedagógiának nevezett gondolkodásnak fontos része az az elv, hogy a tanítás célja nem lehet csak az ismeretek átadása, hanem sokkal inkább a képességek fejlesztése. Azonban még ennyi sem elég, hiszen a legfontosabb képesség, a képességek fejlesztésének képessége. Egy gyorsan változó világban még az sem elég, ha a jelen pillanat által megkövetelt képességeket sajátítják el a diákok, ha közben nem készülnek fel arra, hogy képesek legyenek újakat gyorsan és hatékonyan megtanulni. Ennek a metaképességnek fontos része egy mentális alapállás, a meg tudom csinálni, képes vagyok rá gondolkodásmódja. Ez a gondolkodásmód jelenik meg az ezen az oldalon is sokszor emlegetett maker szemléletben, a különféle eszközök, 3D nyomtatók, lézervágók, mikrokontrollerek, de grafikai- és videóvágó szoftverek használatában is. Az elv, hogy oktatási szempontból jobb egy nem tökéletes szélmérő (például ilyen), amit a diákok maguk raknak össze, mint egy, a Mérésügyi Hivatal által hitelesített profi eszköz. Nem csak azért, mert közben talán jobban megértik az eszköz működési elvét, hanem azért is, mert így megtapasztalják, hogy rendelkeznek azzal tudással és képességgel, amivel egy ilyen eszköz elkészíthető. Ebből a szemszögből tartom kihagyott lehetőségnek azt, ami zeneoktatásban történik az iskoláink többségében.

A Dallasban Ellie asszony azt mondta egyszer Bobby fiának: “Ha már túl leszel a nehezén, akkor könnyebb lesz.” Nehéz a szavak bölcsességével vitatkozni, de gyakran az sem könnyű feladat, hogy felismerjük, mikor is vagyunk túl valaminek a nehezén. Meglehet, hamarosan véget ér az öt hónapja tartó karanténoktatás, de túl vagyunk-e ezzel a nehezén? Hogyan térjünk vissza a normalitáshoz? A legrosszabb talán az lenne, ha úgy jönnénk ki ebből a helyzetből, mint a pap a templomból (mintha mise történt volna), és folytatjuk ott, ahol 2019 márciusában megszakadt az életünk. Még rosszabb, ha egy hónap alatt próbáljuk majd meg helyrehozni mindazt, ami kimaradt, elmaradt, ha úgy gondoljuk, ebben az utolsó szakaszban végre feleltethetünk, végre olyan órákat tarthatunk, amin nem tudnak minket lenémítani a diákok, ha most majd behozhatunk minden elmaradást. De ha nem egyszerűen, varázsütésre térünk vissza a korábbi életünkbe, akkor mire számítsunk és mire lenne érdemes figyelni?