Hollandia nem kiemelkedő az atlétikában gondolhatná a felületes szemlélő. Alapozhatná ezt arra a megfigyelésre, hogy az olimpiákon alig nyertek ilyen érmeket, Rióban összejött egy ezüst női 200 méteren, de azelőtt csak Barcelonában volt érmük (női 800-on egy arany). Szóval nem az atlétika a hollandok erőssége állíthatnánk, ha nem tudnánk, hogy Fierljeppen-ben minden világrekordot holland tart és minden komolyabb versenyt is holland nyer (pontosabban fríz, de tényleg ne legyünk szőrszálhasogatók). Az, hogy a fierljeppen nevű csatornaárugrást, ahol egy, a csatornába állított tíz méteres pózna felhasználásával kell minél messzebbre ugrani, szóval a tény, hogy ezt a sportot a világon sehol máshol nem űzik semmit nem von le a teljesítmény értékéből. Nézzük csak meg, miről is van szó:

Sokat beszélnek/beszélünk arról, hogy vajon mennyire vagyunk kiszolgáltatva a közösségi oldalaknak. A válasz az, hogy valószínűleg nagyon, sőt, szinte teljesen, és egyre több olyan hangot hallhatunk, akik arra ösztönöznek bennünket, hogy óvatosak legyünk ezeken az oldalakon. Ez hasznos tanács, de csak annyira, mintha a csatába induló katonának tanácsolnánk azt, hogy vigyázzon magára. A közösségi portálok ugyanis úgy - és azáltal - működnek, hogy aktivitást végeznek az ott található emberek. Ha nem teszik, semmi értelme az egésznek, és az oldal elhal. Ezért elemi érdeke a fejlesztőknek, hogy minél izgalmasabbá, vonzóbbá és kifizetődőbbé tegye számunkra az aktivitást. Szóval a feladat adott: hogyan maradjunk életben egy csatában, ahol azt tanácsolják nekünk, hogy a 'legbiztosabb az, ha nem is lősz'.

Minden tanár (a legtöbb biztosan) szeretné, ha 'menő' lenne. Mindenki másképpen törekszik erre, de érthető és alapvető vágya mindenkinek, aki emberekkel dolgozik, hogy azok pozitívan jelezzék vissza a munkáját. Tanárként a 'menőség' elég logikus iránya manapság az IKT. Egy szakmai cikkben, ahol egy telefonos applikáció használatát mutatják be, a feladatot kitaláló tanár így ír a sikerről: "A diákok teljesen el voltak ragadtatva attól, hogy „milyen menő már a tanárnő” és engem is rendkívül boldoggá tett látni, hogy milyen élvezettel dolgoznak egy amúgy – mondhatni – nem túl érdekfeszítő feladaton." Azaz két szempontot emelt ki, amelyek miatt a tanóra sikeres, ezek pedig: 1) menőnek gondolták a diákok őt, 2) élvezettel dolgoztak egy egyébként unalmas feladaton. A következőkben egy fenyőfa történetén keresztül szeretnék az IKT szerepéről szólni, reflektálva az idézetben megfogalmazott két 'sikerkritériumra'. Azt gondolom ugyanis, hogy az IKT jövője (és talán már jelene is), valami egészen más irányban van.

A fiam már régóta játszik egy, szerintem, elég bugyuta ugrálós játékkal a számítógépen. Az elég régóta hetekben mérhető, persze nem arról van szó, hogy semmi mást nem csinál, e ha a géphez ül játszani, akkor ez kerül elő. Kérdeztem tőle, hogy a végére ért-e már, kissé sértve mondta, hogy természetesen. Akkor minek játszol még vele? - kérdeztem, amire a válasz az volt: Ki akarom vinni mindegyik pályát 100%-osra.

Történik-e ilyen az iskolában? Van-e olyan, hogy egy diák azt mondja: Ez a dolgozat törtek osztásából (Arany János epikájából, a félgerinchúrosokból, a present perfectből, a vegyes házi királyokból stb. - a nem kívánt törlendő) most 86% lett, de én szeretném megírni 100%-osra. Miért nincs?

Tavaly, amikor télen belekezdtünk az E-tanoda pilot programjába, el sem tudtuk képzelni, hogy mi lesz belőle. Jó ötletnek tűnt, hogy budapesti gimnazisták mentoráljanak ormánsági gyerekeket, de hogy ezt a gyakorlatban kivitelezni mennyire lehetséges, értelmes, és pláne hasznos, azt nem tudtuk. Aztán három hónappal és közel 150 megtartott óra után megkaptuk a választ. Ezért is hatalmas öröm, hogy immáron 3 falu gyerekeit bevonva, jelentősen kibővülve indult útjára az E-tanoda program második évada. Az alábbiakban Farkas Bálint írását olvashatjátok, aki a 21. századi alapítványban (ez a mi alapítványunk, amely a TanárBlogot is működteti) az E-tanoda program projektvezetője.

A kockásinges 'forradalom' kapcsán gondolkodtam sokat arról, hogy vajon miért halt el, miért nem lett belőle valódi, országos mozgalom. Sok - mások számára valószínűleg érdektelen - végkövetkeztetésre jutottam, ugyanakkor az az egy gondolat, hogy valamiért nem akarnak, vagy nem mernek tanárok például egy ütős sztrájkot indítani, nem engedett el. Természetesen érthető, vagy akkor legalábbis annak tűnt, ha valaki nem merte az állását, bevételét, egzisztenciáját feltenni egy minden szempontból bizonytalannak tűnő helyzetben. Mára azonban mintha nagyot fordult volna a világ, és az sem tűnik teljesen elképzelhetetlennek, hogy a pedagógus társadalom problémáinak a megoldása nem forradalom lesz, pláne nem kockásinges, hanem nagyon egyszerű, világos, mégis kérlelhetetlen közgazdasági szükségszerűség: a kereslet és a kínálat törvénye. Nézzük meg a jelenlegi trendeket, és gondoljunk végig egy lehetséges alternatív jövőt.

Kisgyerekkoromban nagyapám hetente leültetett minket a maga által eszkábált kvarclámpa elé, ahol aztán fél órát ülnünk kellett fejünkön a szintén általa készített szemüveggel. Meg volt győződve arról, hogy nagyon jót tesz nekünk ezzel, hiszen így lesz elég D-vitaminunk, ami nélkül girbe-gurba angolkórós unokái lennének. Ma már tudjuk, hogy a D-vitamin pótlást tablettában érdemes beadni és a kvarcolás jobban segítette a bőrrák kialakulását mint a helyes csontképződést. Mindez egy olyan tudományos összefoglaló (review) kapcsán jutott eszembe, ami pár napja megjelent mindenféle hazai lapban is.

Régebben magam is sokat beszéltem arról, hogy a digitális bennszülöttek mennyire mások mint mi és mennyire másként viszonyulnak a technikához. Aztán hat évvel ezelőtt írtam arról, hogy ez a digitális szupersztár, mindentudó csodalény talán nem is létezik (ITT A CIKK), most is azt gondolom, hogy igazam volt akkor. Mégis időről-időre megdöbbent, hogy milyen igazi digitális analfabétákkal, sőt igazi ludditákkal találkozom néha a tanteremben. Amikor nekikezdtünk a digitális iskola projektünknek (ITT VAN egy film róla), több olyan diák is volt, aki nem tudta használni a gépet, nem igazodott ki a OneNote-ban, nem mentette el a munkáját, elfelejtette megnyomni a Beadás gombot stb. Olyan is volt, aki ült a gépe felett és kérdésemre közölte, hogy lemerült, mondtam neki, hogy esetleg dugja be a konnektorba. Eszembe jutott erről, amit John Holt ír az Iskolai kudarcok című könyvében (Gondolat,1991):

Mivel pár hónapja lehetőségem nyílott, hogy néhány billentyűzettel is ellátott tabletet használjak rendszeresen az óráimon, egyre élesebb kép kezd kirajzolódni bennem az úgynevezett "digitális bennszülött" nemzedék digitális írástudásával kapcsolatban, mivel naponta 4-5 órában szembesülök ennek a lenyomatával a tanórákon. Az alábbiakban megpróbálom összefoglalni, hogy jelenleg mit is látok, ami persze lehet, hogy csak ezekre a tizenévesekre igaz, de hátha más megcáfolja, vagy megerősíti az alábbiakat.

Gyorsan az elején lelövöm a poént, szerintem soha, de hogy miért gondolom ezt, az több szempontból is érdekes lehet. A robotizáció, a negyedik ipari forradalom itt van a nyakunkon és egye gyarapszik az olyan foglakozások száma, amik a jövőben jó eséllyel teljesen gépesítettek lesznek, a kamionsofőröktől a bolti eladókon át a postásokig, időről-időre felmerül a gondolat, hogy a tanárok is felkerülnek majd erre a listára. A nagy oktatástechnikai újítások kapcsán újra és újra előkerül, hogy az majd nem csak megkönnyíti, hanem ki is váltja a tanárok munkáját. Gondolták ezt a rádió megjelenésekor, a tévé vagy éppen a videómagnó bevezetésekor. Elhangzott többször, hogy mostantól elég lesz a legjobb fizikatanár, aki az ország összes tantermében egyszerre tud órát tartani. A behaviorizmus atyja B. F. Skinner tanítógépet tervezett (ITT MUTATJA BE), ami a programozott oktatás révén átveheti a tanár munkáját (bár mechanikus szerkezet volt, em különbözött sokban a mai e-learning platformok többségétől). A számítógépek és a hálózatok megjelenésével is felmerült a gondolat, hogy mostantól elég lesz, ha a diákok az oktatószoftvereken dolgoznak, legfeljebb egy rendszergazda kell majd az iskolákba. Aztán azt látjuk, hogy mindezek ellenére itt vannak a tanárok és órákat tartanak. Vajon miért?